Interstellar

Csillagok között

Dimenziók. Idősíkok. Bolygók. Élhető és pusztító terek. Felmérhetetlen a körülöttünk lévő semmi. A minket körbeölelő végtelen sötétség. Érdekes, gyönyörű, káprázatos. Szó szerint magával ragadó. Életeket szív magába, pajzsot állít a tudomány elé és felőrli azt, amit mi emberek értéknek nevezünk. Örök titkok rejtőznek kint, amikre mindig lesz valaki, aki kíváncsi, aki a földi voltát áldozná a tudásért vagy csupán a látványért, a kalandért. Nevezzük akárhogyan is, de mindig voltak, vannak és lesznek új hősei a tudománynak, akik az porszemként szeretnének sivatagot találni ott. Egy helyen, ami nem nevezhető helynek, térnek, zónának...semminek sem. Egy felfoghatatlan valami, amire az emberiség talán sosem találja meg a megfelelő szót.

A Csillagok között című film hozta meg újra a kedvem az íráshoz hosszú hónapok után. Igazából egy olyan filmről van szó, amit első ránézésre meg sem akartam nézni. Túlságosan is távolinak érzem magamtól az űrkutatás témáját és így inkább hagytam. Mint sokszor, szerencsére kellemesen csalódtam. A története:

Az emberiség tönkretette a Földet. A bolygó egyre pusztul, a készletek kiapadóban, az emberek pedig felkészülhetnek a legrosszabbra: valószínűleg a gyerekeiké lesz az utolsó generáció, mely itt élhet. Csakhogy nem mindenki hajlandó belenyugodni a pusztulásba. Egy csapat felfedező a történelem legfontosabb, legveszélyesebb útjára készül. Űrhajójukkal nekivágnak, hogy átlépjék a határokat, amelyeket addig mindenki áthághatatlan hitt. Túl akarnak jutni a galaxisunk határán, hogy kiderítsék: lehet-e jövője az emberiségnek valahol másutt… a csillagok között.

Rendhagyóan következetes.

Elsősorban a rendezésért és a film alapötletéért jár a vörös szőnyeges dicséret. A témát egy egészet különleges pontjánál fogta meg a rendező és vitte vászonra. Ez a bizonyos pont kitaláció, mégis olyan hatást kelt, mintha pont annyira lenne a valóság része, mint az anyaföld a talpunk alatt. Én nem tudom szakértői szemmel vizsgálni, de kívülállóként még el is hittem. És ennek nem az volt az oka, hogy értem a sok tudományos katyvaszt, hanem az egyensúly. Az érzelmek és a tények tökéletes aránya, amit a film alkotói egy olyan cselekményszállal kötöttek össze, amely mér részleteiben óriási hatást gyakorol az emberre. Christopher Nolan hozta azt a bizonyos megfejthetetlenül lenyűgöző rendezést, amit megszokhattunk tőle. A gondolat most is a fejemben motoszkál: „nem értem, de rajongok érte” „amennyi erővel a film nem a valóság, lehetne az is”.

Ott hatott, ahol kellett.

A kalandfilm besorolás többszörösen illik erre a filmre. Az első perctől az utolsóig extázisban tartja a nézőt. Nem engedi hátradőlni, kimenni a szobából. Lebilincsel és elkápráztat.

Érzelmi szinten: Murph és az apja közötti megmagyarázhatatlan kötelék túl nyúlik a szeretet fogalmán. A lány és a tudomány pedig tökéletes szintézisben áll egymással. A tudomány és az apa pedig csupán a lányon keresztül érintkezhetnek. Így zárul be a kör. A kör, ami könnyeket csal az ember szemébe és ami csomót csavar a gyomorba.

Minőségi szinten: Egy teljes mértékben valósághű tájat és környezetet ábrázol a film, ami táplálja az illúziónkat. Az űrbéli jelenetek grafikája láttán megkérdőjeleződik még a legjózanabb nézőben is, hogy mi is a valóság tulajdonképpen. Ilyen szempontból tehát kifogástalannak mondható.

Több mint Oscar.

A film a vizuális effektek díját kapta meg a világhírű gálán. Ezzel szerintem nem lehet vitába szállni, sőt. Azonban, mint minden film, ennek is van a konkrét történetmesélésen kívül egy másodlagos szerepe. Valamiféle társadalmi üzenet. Hogy ez micsoda azt műfaja és témája válogatja. A sci-fiknek és az animációs filmeknek megvan az az előnyük az igaz történeten, illetve a valóságon alapuló filmekhez képest, hogy itt a mondanivalót a szerző találja ki. Tehát nem az élet kavarta problémákból vonjuk le tanulságként. Itt a szerző teremt meg problémákat, amelyeket áthelyez egy másik időbe, térbe vagy éppen más élőlényekbe.

A csillagok között is egy rendkívül gondolatébresztő alkotás. Felveti a dimenziók mibenlétének kérdését. Értékként kezeli a hitet, mint emberi képességet, ami nem csupán spirituális, de mérhető és kifejezhető méreteket is tud ölteni. Számomra megnyitott olyan gondolati utakat, amiken eddig nem jártam. Sok ilyen film létezik, azonban manapság, a huszonegyedik században elég nehéz újat és egyben értékeset is alkotni, így még inkább meg kell becsülni, ha valakinek mégis sikerül!

Bravúros alakítások.

Valójában ilyen nagy nevek között megszólalni is nehéz lenne. A Csillagok között egyike azoknak a ritka filmeknek, ahol a szereplő válogatásba szinte nem lehet belekötni. Tökéletesen harmonikus minden szereplő. És amellett, hogy jól mutatnak a vásznon olyan alakítást nyújtanak, ami az önmagában is pazar filmet az égig repíti. A főbb szereplők már mind szerepeltek híres filmekben, dolgoztak már neves rendezőkkel és bújtak bele nagy szerepekbe. Így itt már egy profi csapat dobta össze a tudását és alkottak egy remekművet. Méghozzá egy olyat, amire nem túlzás „leg”eket aggatni.

Still Alice

Megmaradt Alice-nek

Emlékek. Gondolatok. Szavak. Olyan egyértelműnek vesszük, hogy vannak. Magától értetődnek, a lényünk részei és általuk vagyunk azok, akik. Ha kivesznek belőlünk, eltűnik az egyéniségünk is. Megváltozunk, megváltoznak a körülöttünk lévők és megváltozik a világ. A fejünkben lassan elül a zaj, elcsendesül a zsongás és beköltözik az üresség. Az üresség pedig eluralkodik a testünkön, kihat a mindennapjainkra és szép lassan rátelepszik az életfunkcióinkra is. Lépésben. Halkan. Megállíthatatlanul. Mi pedig tehetetlenül viseljük el.

A Still Alice-re az Oscar gálán figyeltem fel. Az örök témát bolygatja, mégis kíváncsivá tett. A drámák között kiemelkedőnek találtam és furcsa módon az előzetese több napon át nem ment ki a fejemből.

A háromgyerekes, boldog házasságban élő harvardi professzorasszony, Alice a karrierje csúcsán van, amikor azt veszi észre, hogy egyre feledékenyebb. Az idő haladtával gondolatai összekuszálódnak, memóriája egyre gyakrabban hagyja cserben. A diagnózis: Alzheimer-kór, korai stádiumban. A függetlenségére mindig büszke Alice összeszorított foggal igyekszik ugyanúgy élni az életét, mint korábban, és csak a jelennel foglalkozni, de a betegség lassan úrrá lesz rajta. Férje nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel és szeretné ugyanúgy élni tovább az életét, csakúgy, mint a két idősebb gyermekük. Egyedül a fiatalabbik lány képes tartósan támogatni a szellemileg egyre inkább leépülő anyját.

A feldolgozás netovábbja.

Az előzetes alapján egy tucatfilmre számítottam, amit egyedül Julianne Moore színészi játéka visz a vállán. Tele tömve sablonokkal és klisékkel. Egy beteg nő életét megjelenítő átlagos drámának gondoltam. Valójában ez annyira igaz, hogy egyáltalán nem. A téma megközelítése tetszett a leginkább. Az, hogy az elejétől a legvégéig követhettük végig a folyamatot, hogy teljes mértékben Alice-re koncentrált, hogy a többi szereplő mellékesként volt beállítva és csak az Alice-re való hatásukat mutatta be a film. A közhelyek pedig mindig átfordultak olyan gondolatokba, amik a történetet előrébb lendítették, segítették kibontakozni a cselekményt és nyomot hagytak a nézőben.

A görcsös kapaszkodás.

Az emlékek szélsebesen törlődtek ki Alice emlékezetéből. Az agya fokozatosan épült egyre lejjebb. A rövid távú memóriája csaknem teljes mértékben megszűnt. És mégis láthattuk a gyermekkori emlékeit. Illetve egyetlen emléket, ami számtalanszor felidéződött a film folyamán. A tengerpart, kacagás és az a meghomályosodott boldogság. Neki ez az emlék volt Az emlék. A történethez és a jelenéhez nem kapcsolódott, azonban ez folt a kapaszkodója, ami segítette tovább a mindennapokon.

Ő Alice Howland.

Ha létezik film, amiben a főszereplő magasan szárnyal a többiek fölött, akkor ez mindenképpen az. Az első képkockán megjelenő sugárzóan kedves mosolygós anyát kísérhetjük végig a felejtés útján. Egy alapjáraton is gyötrelmes és szívbemarkolóan fájdalmas helyzetet tesz még keserűbbé azzal, hogy éppen vele történik meg. Velem még nem történt meg, hogy egy szereplővel az első pillanattól kezdve szimpatizálok, Alice karaktere indította meg a sort. Az a jóság, szeretet, odaadás és elhivatottság, ami csak úgy árad belőle és a bűvöletébe keríti a nézőt, az egyszerűen leírhatatlan. Egy kiegyensúlyozott, boldog nőt ismerhetünk meg benne, akiből csak egy lehet a világon. A tökéletes, idilli élet abszolút megtestesítőjeként mutatkozik be. A mellett, hogy 3 gyerekes családanya, odaadó feleség és háziasszony, szenvedélyes tanár is, aki a munkájának és a szakterületének él, aki mosolyogva, de mégis tiszteletet parancsolóan lép be az előadóba és tartja meg az óráit. A példakép. A nő. A karrierrel és A családdal. Nehéz elképzelni, hogy ilyen létezik, még kevésbé azt, hogy ez egy pillanat alatt elveszhet. Pedig elveszhet. És mikor ez tudatosul bennünk véget is akarunk vetni, mind az értelmetlen küzdésnek, mind annak az eshetőségnek, hogy átéljük azt, amikor már semmi sincs, mikor már mi sem létezünk...

Legendás döntés.

A történetet talán az teszi szívfacsaróvá, hogy meglepő módon valóságszagú. A kameraállások, amik, a vágások, a jelenetek, amiknek a középpontjában Alice áll, ad egy többletjelentést a filmnek. Az, hogy az orvossal való beszélgetéskor csak Alice arcát látjuk, rádöbbenti az embert a lényegre. Arra, hogy akármennyire is igyekezik az orvos, a család, a barátok, akármennyire is vágynak életkedvet önteni belé, visszahozni az életbe a messze kóborló lelkét valakinek, nem sikerülhet mindig. Egy ilyen állapotban lévő ember életéről való döntést egyedül önmaga tudja meghozni. Egyedül ő képes elviselni a döntése súlyát. Egyedül ő tud mérlegelni egy magatehetetlen élet és egy ezer szót jelentő halál között. Önmagát megváltja, a cselekedete pedig annyit beszél helyette, amennyit ő már sosem tudna.